Van egy visszatérő történet a hazai futóversenyeken. Az alábbi pálya több hasonló futó életútjából összeállított, általános példa, nem egyetlen konkrét személyről szól. A mezőny végén, jóval a díjátadó után érkezik be egy kilencven év körüli futó, és a szervezők ilyenkor mindig visszamennek a célkapuhoz tapsolni. Nem az idő számít, hanem hogy a táv megvan.
A tipikus életút hasonló. Az illető hetven fölött kezd el mozogni, először csak napi húsz perc sétával, aztán jön a séta és a kocogás váltakozása, végül a heti egy hosszabb táv. Az első verseny általában egy öt kilométeres futás a szomszéd városban, a maraton pedig évekkel később következik.
A tanulság nem az, hogy mindenkinek maratont kell futnia. Sokkal inkább az, hogy a rendszeresség többet ér a hősiességnél: a heti három rövid mozgás tartósabban tartható, mint a havonta egyszeri nagy teljesítmény. Új mozgásforma előtt mindig érdemes megbeszélni a tervet a kezelőorvossal, különösen szív- és ízületi panaszok esetén.
Nevet azért nem említünk, mert a fenti pálya nem egyetlen futóé, hanem sok hasonló életútból rajzolódik ki. A hazai versenyeken viszont valóban évről évre indulnak nyolcvan és kilencven év közötti versenyzők is.